A szántóföldi növénytermesztés során rengeteg állati károsító veszélyeztetheti a termesztés sikerességét és gazdaságosságát konvencionális és biotermesztési környezetben egyaránt. Sajnálatos módon a konvencionális termesztésben hazánkban még szinte kizárólagosan a kémiai védekezésre támaszkodva igyekeznek elhárítani a kártevők okozta problémát. Mind ezt annak ellenére teszik a gazdálkodók, hogy az integrált növényvédelem elemeinek alkalmazása már évek óta jogszabályban rögzített kötelezettségük.
A biotermesztés során az integrált növényvédelem valamennyi lehetséges eszközét igyekezni kell felhasználni annak érdekében, hogy a kártevők populációját a gazdasági kártételi küszöbérték alatt lehessen tartani. Az agrotechnikai, műszaki és genetikai védekezési eszközök mellett merő botorság lenne, ha nem támaszkodnánk a fellépő kártevők természetes ellenségeire. Ha kellő mennyiségben vannak jelen a bioszántóföldi területeken, akkor egymagukban képesek lehetnek visszaszorítani egyes károsítók felszaporodását.
A természetben „rendelkezésre álló" hasznos élő szervezetek az apró fürkészdarazsaktól kezdve a nagytestű ragadozókig (ölyvek, baglyok, menyét, nyest, stb. ) az esetek döntő hányadában akkor tudnak eredményesen és gyorsan fellépni a kártevők ellen, ha a táblák környezetében más, alternatív táplálékforrásokon folyamatosan jelen vannak, már felduzzasztották populációikat, és nem csak a szántóföldi kultúrán felszaporodó szervezetre tudnak támaszkodni. Így a polifág predátorok és parazitoidok azok, amelyekre egy biogazdálkodó számíthat. Predátorok (ragadozók) azok a szervezetek, amelyek a zsákmányállatot elfogják, megölik és elfogyasztják. A parazitoidok a lárvafejlődés során használják a gazdaszervezet testét táplálékforrásként, és végülis a gazdaszervezet pusztulását okozzák. Nézzünk néhány gyakorlati példát a hasznos élő szervezetek felhasználására és lehetséges védelmére:
A mezei rágcsálók szinte mindenütt előfordulnak. A hazai szántóföldeken általában a mezei pocok (Microtus arvalis) a leggyakoribb, de az alföldi élőhelyeken sokszor a güzüegér (Mus musculus spicilegus) a domináns. Erdősültebb területeken az erdei egér (Apodemus silvaticus), a háta közepén fekete csíkot viselő pirók egér (Apodemus agraricus), valamint a meglehetősen nagytestű sárganyakú erdei egér (Apodemus flavicollis) populációi nőhetnek időnként hatalmasra. Vizes élőhelyeken a rendkívül rejtőzködő kósza pocok (Arvicola terrestris) károsításával is számolni kell.
A különféle mezei rágcsálók életmódja, napi bioritmusa is más. Ugyanakkor jelentős biomasszát testesítenek meg egy adott területen, amelyet a környék ragadozó állománya sem szokott figyelmen kívül hagyni. A biotermesztő területeken eleve számolunk is a környezetből belátogató ragadozók tevékenységére és eleve úgy állunk hozzá a dolgokhoz, hogy a táblák környezete nem egyfajta szükséges rossz, hanem egy olyan élettér, amely kedvezően hathat a táblákon levő növényállományokra. Sok szőrmés ragadozó kedvenc tápláléka a mezőgazdasági táblák környezetében élő mezei rágcsálók tömkelege. Nekünk csak annyi a teendőnk, hogy nem zavarjuk őket, illetve a növényállományt minél tovább fenntartjuk a területen. A nyest, menyét, hermelin és társai nem szívesen vadásznak nagy, nyílt területeken, ahol semmi búvóhely sincs. Lehetőleg ne alakítsunk ki óriási táblákat, mert így a tábla környezetéből bejövő hasznos szervezetek szerepe is minimális. Ha nincs biodiverzitás, akkor nincs mire támaszkodni!
A szőrmés ragadozók mellett „szárnyas fejvadászok" csapatai is szívesen tömik meg a begyüket a szántóföldek rágcsálóival. Egy részük klasszikus sík terepen vadászó ragadozó (ölyvek, vércsék, baglyok), más részük vizes élőhelyekhez kötődő ragadozó (rétihéják), amelyek csak egyszerűen élnek a sok rágcsáló nyújtotta táplálék bázis lehetőségével. Ugyanakkor a hagyományosan vízhez kötődő gázló madarak (gémek, kócsagok) is gyakorta tömegesen táplálkoznak a rágcsálókkal erősen fertőzött területeken.
A kimondottan rágcsálókkal táplálkozó ragadozó madarak hasznos tevékenysége hatékonyan segíthető T-fák leütésével a rágcsálókkal fertőzött tábla részekre. Ezekre igen szívesen kiülnek nappal az ölyvek, vércsék, éjszaka meg a baglyok. Mindaddig ott lesznek, amíg a rágcsálók mennyisége olyan alacsonyra le nem csökken, hogy már nem éri meg rájuk vadászni. Ez messze a kártételi küszöb alatti érték. A T-fák vándoroltatásával gyakorlatilag minimális költséggel le lehet apasztani a rágcsálók számát. Nyilvánvalóan ez a módszer csak abban az időszakban hatékony, amikor a mezei kultúrák magassága még lehetővé teszi a madarak számára a vadászatot (40 – 45 cm). Külön előny, hogy a baglyok az éjszaka során olyan roppant nehezen pusztítható, rejtőzködő életmódú rágcsálókat is levadászhatnak, mint a kósza pocok. Ezt a károsítót még a konvencionális termesztés során is nagy művészet eltávolítani egy adott területről. Hírhedten ember- és fénykerülő. Csak éjjel jön fel időnként a felszínre.
A rétihéják és a gázlómadarak esetében T-fákat felesleges kihelyezni. Itt csak annyit tudunk csinálni, hogy a ragadozók tömegesebb jelenléte esetén tartózkodunk azok zavarásától. Egy részük, különösen a téli vendég ritka rétihéja fajok hírhedten emberkerülők, így ha fokozottabb emberi tevékenységet észlelnek valahol, akkor onnan – kiváló repülők lévén – villámgyorsan odébb állnak.
