Amit a fuzariózisról tudni érdemes

A fuzariózist okozó kórokozók gyakorlatilag mindig és mindenhol jelen vannak, annyira gyakoriak. Éppen ezért a fertőzéshez szükséges három tényező (fertőzőanyag jelenléte, fogékony kultúrnövény, megfelelő környezeti feltételek) közül az első gyakorlatilag a fagyos, téli hónapok kivételével mindig rendelkezésre áll. Ahhoz, hogy akár járványos mértékű fertőzés alakulhasson ki, a másik két tényezőnek is teljesülnie kell. Napjainkban éppen ez a folyamat teljesedett ki. Az elmúlt hét szélsőségesen csapadékos időjárása, a dúsan harmatos reggeli-délelőtti időszak, valamint a kalászos gabonák virágzása, mint a fertőzés iránt fogékony időszak is jelen van, így minden adott egy járványos mértékű, akár a 2019. évben tapasztalt rendkívül nagymértékű fuzariózisához.

Miért is veszélyes?

A kalászosok fuzariózisa alapvetően minőségi károsítás, bár egyes gabonák esetében, illetve egyes betakarítási technológiák alkalmazása során vannak akár egészen durva mértékű mennyiségi kártételek is.

A gond a különböző Fusarium fajok jelenlétével az, hogy képesek különböző méreganyagokat, mikotoxinokat a növénybe juttatni. Igazság szerint ezek a toxinok a fertőzés környezetében a növényi szövet elhalását hivatottak előidézni (erre a kórokozónak szüksége is van, hiszen nekrotróf életmódú), de melegvérű állatokra és az emberre is rendkívül mérgezőek. Gyakorlatilag valamennyi, a gabonáinkra veszélyes Fusarium faj termel mikotoxinokat, amelyek rendkívül mérgezőek. Ráadásul ezek a toxinok meglehetősen stabil molekulák, így sok élelmiszeripari, konyhai eljárást képesek átvészelni és megjelenni az asztalunkra kerülő ételben is.

A fuzariózis során kialakuló toxinok okozta veszély miatt az egyik mikotoxin, a deoxynivalenol (gyakori rövidítése: DON) esetében az Európai Unió területén kötelező határértékek vannak előírva (kenyérbúza esetén 1.250, durum búza és kukorica esetében 1.750 mikrogramm/kilogramm), már 2006 óta.

Maga a DON toxin egyébként messze nem a legveszélyesebb a Fusarium fajok toxin- repertoárjából. A szintén általuk termelt zearalenon esetében ezek az értékek kalászosok esetében 100, míg kukorica esetében 350 mikrogramm/kilogramm. Az ezen határértéket meghaladó gabonatételek sem kereskedelmi forgalomba nem hozhatók, sem egyéb módon emberi fogyasztásra, állati takarmányozásra nem használhatóak fel.

Egyes kalászos gabonák esetében a szemek fertőződése után olyan hevességgel megy végbe a gomba pusztítása a szem belsejében, hogy az teljesen elhal, léha lesz. Ilyen pl. a rozs, de az őszi árpa is, bár ez utóbbi csak ritkán fertőződik. Ilyen esetben a betakarításkor a fertőzött szemek elvesznek a tisztítás során, tehát nem kerülnek bele alap esetben az értékesítésre váró vagy felhasználandó gabonatételekbe.

A többi kalászos gabona, de főleg a búza esetében sok termelő erőteljes tisztításnak, szelelésnek veti alá a learatott terményt. Ekkor az összes könnyebb, kisebb szem kitisztításra kerül, köztük a Fusarium fajokkal fertőzött szemek döntő hányada is. Ekkor a minőségi kárt, amely nagy valószínűséggel ellehetetlenítette volna a gabona értékesítését, mennyiségi kártétellé alakítják át. A dolog működik, de sok esetben igen durva, a tonna/ha nagyságrendet elérő veszteséget is jelenthet.

Hogyan védekezzünk?

A fuzariózist okozó gombafajok az előző évi növényi maradványokon, illetve azok belsejében telelnek át. A tavasz folyamán jelenik meg ivaros alakjuk (valamelyik Gibberella faj általában), feltéve, hogy az adott Fusarium fajnak egyáltalán van ivaros alakja. A növényi maradványokon ivartalan úton képződő konídiumok, vagy az ivaros termőtestekből, a peritéciumokból származó aszkospórák fertőzik meg a kalászokat. Hazánkban a szártő micélium útján történő fertőződése, illetve a levelek fertőződése szerencsére nem gyakori.

A kalászos gabonák igazság szerint a virágzás idején a legfogékonyabbak a fertőzésre. Ugyanakkor a kikalászolástól egészen a korai viaszérésig igen nagy a kalászok fogékonysága, így a fertőzésre fogékony időszak meglehetősen hosszú.

A kalászokon sok esetben a toklászokon észlelhető szakaszos elhalások jelzik a fertőzés létrejöttét. A toklászok felülete hatalmas, így ott könnyedén landolhatnak a fertőzést előidéző spórák. Ugyanakkor a toklászok messze nem ideális helyszínek a további életre a kórokozók számára. Gyakorlatilag csak szilárdító szövetekből állnak, táplálékban dús parenchimasejtek és víz is alig van bennük. Az itt megindult fertőzések csak akkor élhetnek túl, ha eljutnak a már „emészthetőbb” pelyvalevelekig vagy a szem belsejébe.

A kalászokon a fertőzés általában a fajtára jellemző szín elvesztésével jár, amelyet később esetleg rózsaszínes-narancsos színű pigmentáció (aurofuzarin-képződés) is kísérhet. A szemek összetöppednek, fehéres, fakó színűek és nagyon könnyűek lesznek. A pigmentképződés (akárcsak a mikotoxin-termelés) meglehetősen esetleges. Nem igazán függ sem a kórokozó fajától, de a tápnövény fajtájától sem. Egyes törzsek esetében mind a pigment-, mind pedig a toxintermelés tekintetében is hatalmas, több nagyságrendnyi különbségek adódhatnak.

A kórokozók életmódjának ismeretében már valamivel könnyebben lehet felkészülni a fuzariózist okozó gombák elleni védekezésre. Biotermesztésben elsődleges, hogy a fertőzésre hajlamosító tényezők közül minél többet elkerüljünk. Ne termesszünk kalászos gabonát más, eltérő fajú kalászos, vagy kukorica után. A kukorica azért különösen veszélyes, mert a járványos években domináns, hírhedten mikotoxin-termelő Fusarium graminearum igen gyakori rajta, és ivaros alakja, a Gibberella zeae az előző évi kukoricamaradványokon fejlődik ki és szórja szét aszkospóráit.

A gabona- és kukorica-tarlómaradványok a szomszédos táblákon is veszélyesek. Jó megoldás lehet a tarlómaradványok minél gondosabb aprítása, cellulózbontó, a biotermesztésben is engedélyezett készítményekkel történő kezelése és a talajba keverése. Egy jó, „élő” talaj esetében a benne lévő életközösség a baktériumoktól, sugárgombáktól kezdve egészen a korhadékfogyasztó ízeltlábúakig és gyűrűsférgekig az ősz és kora tavasz során már olyan mértékben képes átalakítani a tarló és kukorica maradványok szerves anyagát, hogy már nem jut elegendő a Fusarium fajoknak a termőtest kifejlesztésére.

Biotermesztés során az előző évi tarlók felületén termesztett sűrű állományú, a talaj védelmét és gazdagodását segítő kétszikű növények termesztése jelentősen csökkent az ott kifejlődő Fusarium spóráknak a levegőbe jutását. A maradványok a nedves környezetben gyorsabban is bomlanak, és a sűrű lombozat fizikai gátlása folytán a levegőbe jutó fertőzőanyag mennyisége is jóval kisebb lesz.

A fuzariózis elleni védelem alapja a biotermesztési környezetben egyértelműen a genetikai védelem, azaz a rezisztens gabonafajták termesztése, ellentétben a konvencionális termesztéssel, ahol ezt a problémát döntően fungicides állományvédelemmel oldják meg. Ez meglehetősen drága (főleg azért, mert járványos években egyetlen védekezés sok esetben kevés!), ráadásul a kalászok oldalról történő lepermetezése (ez a hatékony védelem kulcsa!) esetenként speciális műszaki, kijuttatástechnológiai megoldásokat követel.

A konvencionális termesztésben elterjedt fajták sajnos a biotermesztés körülményei között a fuzariózissal szemben gyakran elvéreznek. Szerencsére tőlünk nyugatabbra, Ausztriában, Németországban (ahol a biotermesztésnek már nagy hagyományai vannak) erre már korábban rájöttek, és több nemesítőház is kifejlesztett olyan fajtákat, amelyek még járványos években is csak minimális mértékben fertőződnek meg a Fusarium fajokkal.

Igen jó példa volt erre a 2019. év, amikor az ÖMKI on-farm kísérleteiben egyes fajták (Tobias, Edelmann, Ehogold, Arnold)csak pár százalékos szemfertőzöttséget értek el, és piacképes árualapot tudtak előállítani. Ugyanakkor a konvencionális termesztésben rendkívül gyakori volt az az eset, hogy nem kimondottan fogékony búzafajta termesztése során két, jól időzített, speciálisan a fuzariózis ellen ajánlott szerrel elvégzett kezelés után is 20 % feletti belső szemfertőzöttség alakult ki.

Az egyes gabonafajok esetében természetesen vannak különbségek. Az őszi árpa, illetve a pelyvás „ősgabonák” (tönköly, tönke, alakor) fertőződése jóval kisebb mértékű a kenyérbúzákénál. Az árpa esetében elfertőződhetnek egyes szemek, de azok között nem terjed a fertőzés. Hasonló a helyzet az alakornál is.

A tönke és tönköly fertőződik ugyan, de a kórokozóknak meglehetősen sok időbe telik, mire a pelyvalevelek tömkelegén „átrágják” magukat. Ha közben beüt egy aszályos, meleg időszak és a kórokozó nem jutott el a vízben és tápanyagokban gazdag szem belsejébe, akkor útközben éhen és szomjan hal. Ilyenkor a kalászokon a tünetek akár súlyos fertőzésre is utalhatnak, de a szemek fertőződési rátája viszont minimális.

Nehezebb a helyzet a durumbúza esetében, mivel ennél a fajnál a speciális felhasználási cél speciális minőségi igényeket támaszt a fajtákkal szemben, amely az értékesítés során elsődleges. Ha az olasz vevő a rossz minőségi mutatók miatt nem veszi meg a pasta alapanyagául szolgáló durumbúzát, akkor az akármennyire mentes is a mikotoxinoktól, legfeljebb takarmánynak lehet jó. Durumbúzát takarmánynak termeszteni meglehetősen nagy luxus. Sajnos a durum minőségi paraméterei és a fuzárium-fertőzés elleni rezisztencia között eléggé erős negatív korreláció áll fenn, így a nemesítők dolga meglehetősen nehéz.

Ha öko durumbúzát kíván valaki termeszteni, akkor célszerű felvenni a kapcsolatot az e tekintetben releváns kutatói hálózatokkal (hazánkban az ÖMKi-vel), amelyek tudnak ajánlani kevésbé fogékony fajtákat, populációkat. Mindemellett feltétlenül meg kell tenni mindent, amelyre az agrotechnikai védekezés keretein belül lehetőségünk van, hogy a fuzariózis kialakulásának veszélyét mérsékeljük. Ide tartozhat pl. az is, hogy a durumbúzát ne tegyük völgyek aljába, párásodásra hajlamos helyre. Ilyen helyeken tovább tart a reggeli harmat, amely elsődleges hajlamosító tényező a fertőzés során.

A kalászfuzariózis elleni küzdelem a kórokozók, illetve a gazdálkodók és nemesítők közt folyamatos. Újabb és újabb fajták kerülnek évről évre a gazdálkodók elé, amelyek a rendkívül magas szintű fuzariózis-rezisztencia mellett egyre jobban képesek kielégíteni az olyan minőségi paraméterek iránti igényt is, amelyet a javítóbúzák iránt növekvő érdeklődés táplál. Új fajták termesztésbe vonása előtt viszont minden termelőnek erősen ajánlott, hogy az ezzel foglalkozó kutatóknál érdeklődjön az adott fajta tulajdonságai iránt. Ismeretlen „pedigréjű” fajtát semmiképp se vessünk el, mert lehet olyan kedvezőtlen tulajdonsága, amelyet a biotermesztési feltételrendszerben a vegetáció során már nem tudunk helyrehozni.