Tényleg növeli a pocokkártétel kockázatát és súlyosságát a talajbolygatás elhagyása?

Idén januárban is megrendezte éves konferenciáját a regeneratív gazdálkodásról a Talajmegújító Gazdák Egyesülete (TMG REAG VIII. Talajélet Konferencia és Szakkiállítás, Jakabszállás), ahol gazdálkodók, kutatók, szolgáltatók, közösségépítők, valamint a felsőoktatásban és az államigazgatásban dolgozók egyaránt megosztották tapasztalataikat és ismereteiket a talajbolygatás káros hatásait enyhítő és ellensúlyozó művelésmódokról. Egy ilyen esemény természetesen nemcsak a regeneratív gazdálkodás tapasztalt és meggyőződött híveit vonzza, hanem az érdeklődők és a kételkedők széles táborát is. A csökkentett mértékű talajbolygatás és a mulcshagyás legnyilvánvalóbb előnyeit (eróziós hatásokkal szembeni védelem, kisebb üzemanyagfogyasztás, egészségesebb talajszerkezet és gazdagabb talajélet) szakmai fórumokon ma már senki nem vonja kétségbe, azonban a károsítók (gyomnövények, növénykórokozók, állati kártevők) fennmaradásának megnövekedett kockázata mint lehetséges ellenérv szinte minden alkalommal napirendre kerül.

Cikkemben ebből a kimeríthetetlen kérdéskörből most csak a mezei pocok (Microtus arvalis) példáját emelem ki. Erre két okom is van: egyrészt a pocok felszaporodását hallom a legtöbbször ellenérvként a regeneratív gazdálkodás létjogosultságát megkérdőjelező szakemberektől, másrészt már Dobos Endrével – egyetemi tanár, a Magyar Talajtani Társaság jelenlegi elnöke, és a regeneratív gazdálkodás „tudományos nagykövete” – közösen írt 1991-92-es terepi felvételezéseinken alapuló és 1993-ban benyújtott diplomadolgozatunknak is a mezei pocok volt a főszereplője. A téma nagyon érdekes volt számomra és meglepő tanulságokkal szolgált a mezei rágcsálók élőhelyválasztásával kapcsolatban. Később növényvédelmi állattanos egyetemi oktatóként rendszeresen fogadtam mezeipocok-témában olyan diplomaterves hallgatókat, akik gyakorló gazdálkodóként saját területen vagy akár lakókörzetük tágabb környezetében is vállaltak terepi felméréseket, és rendre láttam mindazon tankönyvi állításokat megcáfolódni a gyakorlatban, amik a talajművelés elhagyása és a mezei pocok felszaporodása között vélelmezhetően fennálló egyértelmű összefüggésről szólnak. Ezt a biztosnak hitt összefüggést azonban nemcsak a saját tapasztalataim alapján kérdőjelezem meg, hanem a hazai és a nemzetközi szakirodalom alapján is.

Nézzük meg először azokat a tényezőket, amik alapján nyilvánvalónak látszik, hogy a talajfelszín bolygatása hátrányos a mezei pocok számára. A mezei pocok járatrendszerét három szinten is megtaláljuk: a talaj felszínén, a talajfelszín alatt sekélyen, illetve a művelési mélység alatt. Ha csak a felszíni járatokat, az ún. „pocoksztrádákat” romboljuk le, már az is megnehezíti a pockok életbenmaradását, hiszen a „sztrádán” kívül sokkal lassabban tudnak mozogni az egyedek, ami növeli az esélyét, hogy ragadozók áldozataivá váljanak (1. kép). Továbbá a táplálékkeresésnek így nagyobb lesz az energiaigénye a megszokottnál, ami már átmeneti táplálékhiány esetén is az állat életébe kerülhet.

A felszín alatt futó járatok lerombolása még ennél is súlyosabb következményekkel jár, hiszen ezeknek az újjáépítése rengeteg időt és energiát igényel a pockok részéről, nem is beszélve arról, hogy maga a talajművelő eszköz is végzetes sérülést tud okozni az elmenekülni nem tudó egyedeknek. A régi írások rendszerint a mélyszántást javasolják pocokgyérítésre, mert ilyenkor a talajfelszínen található élelemforráson (kipergett magok és termések, ehető zöld növényi részek) és a járatokon túl az alomkamrák és az éléskamrák is megsemmisülnek; a hantos, bakhátas, egyenetlen felszínen bukdácsolva menekülő pockokat pedig a sirályok, varjak, csókák, gólyák, gémek és más madarak csapatai kapkodják össze. Amelyik pocok nem esik azonnal a ragadozók áldozatául vagy nem pusztul éhen, annak – hiába jut is táplálékhoz – sincs sok esélye az életben maradásra a járaton kívül; ha átnedvesedik a bundája, az állat nem tudja fenntartani a testhőmérsékletét. A pocok szőrzetének átnedvesedéséhez még eső sem kell, elég a harmat is, hideg időben pedig a talajfelszínen maradva az állat túlhűlhet.

Hát nem nyilvánvaló, hogy minél erőteljesebb felszínátalakítással jár a talajművelés, annál jobban pusztulnak a pockok? De igen, kétségtelenül igaz ez a helyi populáció szintjén és a pillanatnyi egyedszámváltozást nézve is. Csakhogy a mezei pocok nagyon szapora állat. Előfordul, hogy még szopik a fiatal nőstény kölyök, de már vemhesül, illetve a fialás napján a felnőtt nőstény már azonnal újravemhesül. Rövid élete során igyekszik a lehető legtöbb utódot létrehozni; egymást követik az újabb almok és az újabb nemzedékek. A tenyészidőszak során a pocokkolóniák ontják magukból a fiatal egyedeket, amelyek új élőhelyek után kutatva hamar benépesítik az olyan területeket, ahonnan kipusztult a korábbi populáció (2. kép). Kutatók megfigyelték, hogy ahol egyáltalán nincs talajbolygatás, ott a kolóniák összetartó egyedekből állnak, és nem tűrik sem az egyedsűrűség növekedését, sem idegen egyedek betelepedését, így a fajon belüli, viselkedési alapú önszabályozás is gátolja a túlszaporodást és ezáltal a kártevővé válást. Ha a zavartalan körülmények tartósan fennállnak, akkor előbb-utóbb a tömegszaporodásra kevésbé hajlamos, territoriálisabb hajlamú, idegen fajtársakkal szemben agresszívebb egyedek alkotják a populáció zömét. Ezt tapasztalhatjuk például a természetes és féltermészetes élőhelyek kisemlős-együttesei esetében, ahol a mezei pocok csak egy a sok egyéb faj között. Az erőteljes élőhelyzavarás azonban a rövidtávú túlélési és szaporodási stratégiának kedvez, így először a zavarásra érzékeny fajok hagyják el a területet, majd a dominánssá váló faj egyedei közül tűnnek el azok, amelyek érzékenyebbek a bolygatásra. Jellegzetes növényvédelmi paradoxonnal állunk szemben: az élőhelybolygatásos védekezéssel szelekciós nyomást gyakorlunk a mezei pockokra, amelyek az egyed és a populáció szintjén ugyan érzékenyek maradnak a bolygatásra, tehát elpusztíthatóak, de maga a faj egyre jobban alkalmazkodik az emberi tevékenységhez, magához a pocokgyérítéshez is. Faji szinten az egyedek és a helyi populációk eltűnése csak „ifjító metszés” lesz, és átmeneti egyedszámcsökkenés után még dinamikusabb felszaporodást eredményez (3. kép).

Sok más mezőgazdasági károsító fajról is elmondható, hogy ,,irtással szaporodik”, amit úgy pontosítanék, hogy a mélyebb összefüggéseket figyelmen kívül hagyó védekezés (pl. foszforhidrogénes járatgázosítás, propángázas, azaz „Rodenator”-os járatrobbantás, járatrombolás talajművelő eszközökkel, mérgezett csalétek kihelyezése) rövidtávon valóban kezeli, hosszútávon viszont fenntartja a problémát. Ahhoz, hogy egy kérdésről átfogó véleményt alkothassunk, érdemes mindig térben és időben is tágítani a nézőpontot. Így van ez a pocok és a talajbolygatás összefüggésénél is. A mezei pocok népessége és kártétele nagyon szélsőséges határok között ingadozik, mióta csak ír róla a szakirodalom. Amikor a felfutás vagy az összeomlás időben vagy térben egybeesik olyan tényezővel, amit saját észjárásunk alapján össze tudunk kapcsolni a mezei pocokkal, akkor hajlamosak vagyunk ok-okozati viszonyt megállapítani. Azonban, ha nemcsak önigazolást keresünk, hanem nyitottak vagyunk az elméleteinknek ellentmondó tapasztalatokra is, észre fogjuk venni azokat a kivételeket, amelyek nem erősítik, hanem erősen megkérdőjelezik a ,,szabályt”. Egyszerű szakmai logikával például azt várnánk, hogy a többéves lucernatáblákban lesz a legtöbb pocok, hiszen adott a több éve bolygatatlan talaj és a bőséges táplálékforrás. De a gyakorlat nem ezt mutatja. Nagyon sok olyan többéves lucernatáblában jártunk kifejezetten pocok-tömegszaporodásos években is, ahol egyáltalán nem találtunk lakott járatot vagy kártételre utaló nyomot. Ugyanez a helyzet a gyepterületekkel is (4. kép). Miért? Mert van a valóság a maga végtelen sok tényezőjével, és vannak a modelljeink véges számú elemmel. A kettő közti különbség szó szerint végtelenül nagy! Mi pedig csodálkozunk, amikor a modellünk nem működik…

Végül pedig elárulom szakmai meggyőződésemet a regeneratív talajművelés és a mezei pocok felszaporodása közti kapcsolatról: elméletben könnyű összefüggéseket felállítani, akár egymásnak szögesen ellentétes, akár egyformán hihető hipotéziseket is, azonban ezeket a gyakorlatban igazolni és cáfolni is a lehetetlennel határos, ha a tábla szintjéről táji léptékre, vagy az adott évről évtizedes időtávlatra váltunk. Ennek oka az a számunkra – a matematikai-populációdinamikai modellek szintjén – megfoghatatlanul bonyolult kölcsönhatás-hálózat, ami a fajon belül és a fajok között megnyilvánul az egyébként is kiszámíthatatlanul változó környezetben (elég, ha csak az időjárás kiszámíthatatlanságára gondolunk). Így tehát azt javaslom, hogy ne támadjuk az egyértelműen talajvédő irányzatokat egy erősen vitatható indokra hivatkozva (hiszen még mindig a konvencionális talajművelés a jellemző, regeneratív módon kezelt táblákat még alig találunk, és jól láthatóan a pockok számára ez nem jelent kihívást), hanem oldjuk meg a pocokproblémát ettől függetlenül.

És hogy mi lenne a megoldás? A helyes élőhelygazdálkodás! A pockot fizikai akadályok nem állítják meg a mezőgazdasági tájban. Más állatok populációi viszont igen! Egy ilyen kistestű, rövid életű, kirívóan szapora állatfajnak megszámlálhatatlanul sok elfogyasztója van: baglyok, vércsék, ölyvek, sirályok, varjúfélék, gébicsek, gázlómadarak, sün, vakond, cickányok, menyétfélék, róka, sakál, kutya, vadmacska, házimacska, siklók, varangyok, alkalomadtán más rágcsálófajok. Nem utolsó sorban folyamatosan ki vannak téve a legjobb járatrendszereket birtokló fajtársak támadásainak, valamint a túlszaporodás következtében a gyengébb egyedeket ellepő élősködők és kórokozók nyomásának is. Ha változatos a tájszerkezet, ha nem óriástáblák alkotják a tájat néhány ritkás akácfasorral elválasztva, hanem kellően széles, változatos szerkezetű mezővédő erdősávok, erdőfoltok, cserjések, természetes gyepek, vizes élőhelyek alkotta mozaik ékelődik a szántóterületek közé (hogy fogjuk nevezni a művelési ágat, ha a ló másik oldalára átesve esetleg betiltásra kerül a szántás?), akkor nem valószínű, hogy futótűzként tarolna végig a vidéken a pocokgradáció (5. kép). Természetesen az élőhelygazdálkodás sem csodaszer, kisebb, helyi felszaporodások vélhetően mindig is lesznek, a T-alakú ülőfák és a fészkelőládák kihelyezése se válik idejétmúlttá, de a mezőgazdasági táj változatosabbá tételének nem is a pockok elleni védekezés a fő célja, hanem az ember létfenntartási igényeinek (például a táji léptékű vízmegtartás vagy a táj szépségére vonatkozó esztétikai igények) biztonságosabb, gazdaságosabb és etikusabb kielégítése. A pockok elleni védelem a táj gazdagításának kellemes mellékhatása. És hogyan függ össze a helyes élőhelygazdálkodás a talajmegújító, regeneratív szemlélettel? Mind a kettő hosszútávú célokat szolgál és nagyobb távlatból tekint az összefüggésekre, így az ilyen gazdálkodási gyakorlatok terjedése a termőtalajok és a táj megmentésén túl a felelősségteljes gondolkodás általánossá váláshoz is közelebb vihet bennünket.