A Sárközy Péter Emlékérmet, a vele járó bronz emlékplakettet, oklevelet és a pénzjutalmat azok nyerhetik el, akik a díj névadójának szellemiségéhez méltóan, alkotó módon járulnak hozzá a biokultúra értékeinek megteremtéséhez, megőrzéséhez vagy népszerűsítéséhez. A díjazott személyéről – a Sárközy Péter Alapítvány a Biokultúráért Kuratóriumának tagjai, valamint a korábbi díjazottak javaslatai alapján – a Kuratórium Elnöke dönt.
“Életében sok száz, ha nem sok ezer előadást tartott, hallgatósága – diákok és szakemberek egyaránt – rajongtak az alapos szakmaiság mellett is mindig vidám, tréfákkal és saját életéből merített kacagtató példákkal tarkított óráin. Vidám, társasági ember volt, mindig, mindenhol volt egy vidám szava, fordulata, anekdotája, kedves halk mosolyogtató vagy éppen hahotára fakasztó humora szinte mindenkit levett a lábáról.
Sárközy Péter életpályájának különleges, értékes és termékeny szakasza volt a biomozgalomban az 1983. november 15-i indulástól eltöltött tizenhét év. Alapítója és örökös tiszteletbeli elnöke volt a Biokultúra 17 Egyesületnek és a Bio Terméktanácsnak. A Talajművelési Társaság és az Értékelemző Társaság tiszteletbeli tagja is volt. Élete sok és különös, gyakorta vérzivataros korszakon ívelt át, az úri, „a múlt által” is megszépült, szép emlékű Magyarországtól a szörnyűséges világháborúkon, a Tanácsköztársaságon, a fasizmus borzalmain, a kommunizmus embertelen szörnyűségein, az 1956-os remények felcsillanásán és szertefoszlásán, az orosz megszálláson át az új Európa, a szabadság és demokráciák eljöveteléig. Csoda, hogy ebben a sok szörnyűségben az emberi értékeket meg- és át lehetett menteni. Sárközy Péter élete példázza, hogy a tudás, a tisztesség, az emberi nagyság minden kort, minden szörnyűséget túl tud élni. Ez méri a valódi emberi nagyságot. Sárközy Péter életében nem gyűjtött vagyont, bár tehette volna, soha nem kért és kapott hivatali előnyöket, miközben egyike a kor utolsó polihisztorainak, a korszak szinte valamennyi mezőgazdasági minisztere igénybe veszi szakértelmét és nyelvtudását. Családjával éveken keresztül éltek egy fürdőszoba nélküli albérletben, majd sok évig társbérletben. Csak a nyugdíjhoz közel és nagyon nehezen szánta rá magát, hogy a hatalomtól egy két személynek sem túl tágas lakás megvásárlásának lehetőségét kérje. Soha nem vett és vezetett autót, csak idős korára és a család kitartó unszolására vettek egy kis faházat Balatonboglár falusias részén, közel a gyerekkori otthonához. Itt, ha elunta az örömszerző írást vagy olvasást, gyakorta betért a helyi bormérésbe egy-egy pohár borra, fellelni vélte benne a hajdani kishegyi borospincéje borainak ízét.
Magánemberként nem igazán élt társasági életet, élete végéig, amint tehette kizárta maga körül a külvilágot és magyar, angol vagy éppen német szaklapokat, szak-és szépirodalmi műveket, regényeket, verseket, tudományos értekezéseket olvasott. Sokat és sokszínűen írt, kezdetben csak szakmai műveket, majd idősen gyakorta kritikus, de sziporkázóan szellemes közéleti publikációkat is. Soha nem politizált, soha egyetlen pártnak sem volt tagja, leginkább csak baráti körben vitatták meg a világ dolgait. Őszinte örömmel és lelkesedéssel fogadta az 1989-es új szabadságot. Az 1990-es évek közepétől az öröme egyre inkább eltűnőben volt, ahogy a napi politika az addig egységesen rendszerellenes ismerőseit, barátait különböző szekértáborokba szólította. Mindeközben egyre inkább úgy vélte, hogy Magyarország nem megfelelően él az 1989- ben elnyert új szabadsággal. A politikai polarizáció miatt is elveszni látszott élete egyik legfőbb örömforrásának számító „reggeli klubbozás” a Lukács uszodában, ahol az 1950-es évektől, ha esett, ha fújt, minden reggel 6 órakor az együtt öregedő törzsvendégekkel várták a nyitást. A külvilági „pörgéséből” a család csak keveset látott, otthon tudott csak „leereszteni” és tudta elengedni magát. A nap végére a fáradság gyakorta tette csendessé és nem tette lehetővé, hogy ugyanolyan sziporkázó legyen, mint a külvilágban. Családapaként tisztességgel, szeretettel és gondoskodással nevelte fel és segítette életmintához, diplomához gyermekeiket; fiából szép karriert magáénak tudható állatorvos lett, leánya – örökölve az irodalom vonzását – könyvtáros pályát választott.”
Részlet a Dr. Solti Gábor szerkesztésében – a Biogazda Füzetek sorozat keretében -megjelent, Prof. Dr. Sárközy Péter című könyvből, amely megrendelhető a Sárközy Alapítványnál.
Prof. Dr. Sárközy Péter
